Mit tanít nekünk Lindsey Vonn?

Lindsey Vonn az az ember, akit a legtöbben úgy ismertünk meg: "a nő, aki újra meg újra felállt". Rengeteget nyert, legendává vált, és közben megszámlálhatatlan sérülésen és műtéten ment keresztül, a térdét is titánnal kellett újjáépíteni. Mégis, 41 évesen is ott volt benne az álom: nyerni még egy olimpiát. A verseny előtt egy héttel elülső keresztszalag-szakadást és porcsérülést szenvedett, a súlyos sérülése ellenére mégis rajthoz állt.

Sokan mondják, mennyi inspirációt kaptunk tőle: hogy ha elbukunk, akkor is álljunk fel, és menjünk tovább az álmaink után. Igen, de milyen áron?

Mert a sérülések és a balesetek jelzések. Főleg, ha ismétlődnek, és főleg, ha súlyosak. A lelkünk ezekkel egyre erőteljesebben üzeni, hogy amerre tartunk, az már nem az az irány, amerre dolgunk van. Hogy lehet nem "kitartás" kell, hanem irányváltás. Csak ezt sokkal nehezebb belátni, mint még egyszer nekifutni.

És itt jön a legnehezebb kérdés. Mikor van az a pont, amikor nem küzdök tovább az árral szemben, hanem belátom: a vágy, a cél, amit kitűztem, nem elérhető, vagy már nem is az én utam?

Amióta Vonn tavaly visszatért a versenyzéshez, elképedve figyeltem, amit csinál. Az olimpia előtt szerzett sérülése olyan súlyos volt, hogy több orvos is azt nyilatkozta: óriásit kockáztat az indulással, mert egy rossz eséssel akár kerekesszékbe is kerülhet. Amikor kiszámoltam, hogy a versenye napjának mi az üzenete, már nagyon izgultam érte.

Az a nap ugyanis az élet értékességének az üzenetét közvetítette. Egy életátértékelő minőséget, amiben annak a felismerésnek kellene megszületnie, hogy az élete, a lábai, az, hogy képes járni, mozogni, az mindennél fontosabb. Még a sikernél is. Még az álomnál is.

Lindsey mégis kockáztatott. Ebben a számban brutális sebességgel mennek, 100 km/h felett, ezzel az életét, a testi épségét kockáztatta a győzelemért. Saját elmondása szerint azért, mert egyszerűen imád versenyezni.

A bukás után a kommentátor azt mondta, mekkora inspiráció lett volna, ha sikerül. Szerintem pedig abból is rengeteget tanulhatunk, hogy nem sikerült. Mert persze, menjünk a vágyaink után, ne adjuk fel az első akadálynál. De közben vegyük észre, ha valami már nem akadály, hanem egyértelmű jelzés. Ha már nem arról van szó, hogy fejlődünk a nehézségek által, hanem arról, hogy hajszolunk valamit, ami idejétmúlt, amihez a régi énünk ragaszkodik, miközben a lelkünk már új irányt keresne.

Lindseynek súlyos a sérülése, többször műtötték a lábát. Innen is gyógyulást kívánok neki, remélem, hogy teljesen felépül. Bízom benne, hogy ez a nap elég volt ahhoz, hogy az életét átértékelje, és megtalálja azt, ami legalább annyira lázba hozza, mint a versenyzés.

Felmerül a kérdés: meddig menjünk a vágyaink után és honnan tudjuk, hogy tényleg az a mi utunk, vagy csak hajszolunk valamit? Ez már egy következő poszt témája lesz.

Egyéni tanácsadás: info@sefira.hu